Egész életünkben tanuljuk az etikai szabályokat, próbálunk jó színben feltűnni mások előtt, nemtetszésünket fejezzük ki a társadalmilag nem elfogadott helyzetek láttán.... majd észbekapnak az ösztönök, a civilizáció előttről bennünk ragadt érzések és lehet is a kukába dobni a nagy kultúrát.

Az ideális férfi, mint tudjuk, őszinte, udvarias, eszes, nyugodt, művelt, zseniális humora van, ambíciózus és még hosszan sorolhatnánk. Aztán kilép mögüle a kétkezi munkás, kidolgozott, napbarnított testtel, meleg barna szemekkel, néhány elkent festékfolttal a vállán... És ember (pardon, nő) legyen a talpán, aki ezek után a józan ész, a logika és az etikett szabályai szerint eljárva, udvariasan elparolázik az őszinte, eszes, nyugodt, művelt, zseniális humorú ambíciózus (...) férfival.

A fenti típus archeotípusát a környezetemben fogalmazta meg nagyon találóan egy hölgy; "a Favágó". Akivel az ember nem akar tervezni, kölyköket nevelni, mély beszélgetésekbe bocsátkozni, csak "cigánypecsenyét főzni, amíg ő kint vágja a fát". Jó, a pecsenye odaég, a fa pedig felaprítatlanul marad. Az egyetlen megoldott filozófiai kérdés pedig az marad, hogy "van-e élet a halál előtt?" A válasz egyértelmű igen.

De egy pillanatra kanyarodjunk vissza szegény Einsteinhez. A Favágó elment fát vágni, s maradt Einstein. Nem, aprítást nem igazán...pecsenyéhez sincs kedvem. De mégis, míg a Favágó Dél harcosa, addig Einstein Északé. Ő ott kavar viharokat. Egy mondat, egy jól eltalált félmondat... és nincs tovább. Iszod minden szavát. De a szomjúságot aztán elnyomja az éhség és megint megcsillan a fejsze éle...

A Favágó vagy Einstein?