Rám telepedett a nyomasztó, önmarcangoló és semmiképpen sem önbizalomnövelő érzés a helyzetemmel kapcsolatban. Gondolom másoknak is ismerős, amikor a düh és a reményvesztettség fékevesztett táncot jár az ember agyában, egyfajta "őrületet" eredményezve pár órára. Jön-megy. Amikor elkezd kattogni az agy és dobja ki a kudarcsémákat, te meg csak kapkodod a fejed. Persze ilyenkor azonnal beugrik, hogy még mi nem sikerült mostanában (munka, iskola, barátok, bármi), a düh, hogy az a piszok most biztos jól érzi magát, én meg nem (ego works :)).
Nos, ennek a fantasztikus mocsárnak a közepén tapicskolva, kínomban a témában cikkeket olvasgatva rátaláltam egy hölgy kommentjére egy másik blogban. Súlyos betegséggel küzdött és amikor meggyógyult, a férje 30 év házasság után "cserélte". Itt megálltam egy pillanatra. Rendben, hogy a saját fejfájásom jobban érdekel, mint a milliónyi éhező (igen, én is emberből vagyok) nyomora, de akkor is. Más fel tud állni egy ennyire nehéz élethelyzetből. Ehhez képest bakfitty az én helyzetem. Persze fáj és elborul az agyam néha (itt már az ego is keményen belejátszik), de mégis szerencsésebb helyzetben vagyok. Sőt, tulajdonképpen ha csak aggyal nézem, egyértelműen jó döntés volt.
Illetve még egy gondolat. Egy amerikai filmben volt egy jelenet (ha valaki tudja a címét, súgjon :)), amikor egy férfi és egy nő találkozik, mindketten nehéz szakítás után:
- Nekem nagyon hiányzik.
- Nekem egyeltalán nem.
- Kicsit sem?
-De. Nem is ő hiányzik, hanem a fogalma.
És itt van a kutya elásva. Nem igazán az embert siratjuk, hanem azt az életformát, aminek ő is a része volt. A közös tevékenységeket, az esetleges segítségeit, amiben rá támaszkodtunk és most hirtelen nincs kire. A saját meg nem valósult álmainkat. Egy általam szívesen olvasott és nagyrabecsült pszichológus, Szendi Gábor írta egyik cikkében, hogy sok házasság azon bukik meg, hogy a felek elfelejtik egymással egyeztetni az álmaikat, elvárásaikat. Viszont ha nem teljesülnek, felháborodottan számonkérik a másikon.
Visszakanyarodva eredeti szándékomhoz, szeretném megkérni az olvasókat, hogy gyűjtük össze, ki hogyan birkózik/birkózott meg egy-egy szakítással. Milyen konzekvenciákat vont le belőle? Mennyiben fejlődött ettől a gyászmunkától? Milyen stratégiái voltak, amivel enyhítette a fájdalmat, vagy gyorsította a múlását? Min volt a legnehezebb túllépni?
