Nem ez életem első szakítása, mégis most jöttem rá egy hibára. Eddig soha nem jegyeztem fel a folyamatot, az érzéseimet, így most ugyanolyan kétségbeesetten állok a helyzettel szemben, mint előtte bármikor. Pedig mennyi segítséget adhat, ha ilyenkor az ember szavakba önti azokat az érzéseket, érzelmi viharokat, ambivalenciákat, ami efféle esetekben megrohanja. Később pedig egyfajta útmutatóul szolgálhat arra nézve, hogy milyen fázisokon kell átmenni, mi várható, hol a fény az alagút végén.
Egyszersmind az olvasókat is bátorítanám, főleg azokat, akik szintén ebben a kevésbé előnyös helyzetben vannak, hogy írják le a saját történetüket, segítsünk egymásnak. Ilyenkor a racionalitás háttérbe szorul, az agy mintha egy konrollálhatatlan elektronikus vihar áldozata lenne, csapongó gondolatok, csapongó érzelmek - zsibbadtság, düh, félelem, tettvágy, zavarodottság, csalódottság, értetlenség...és még sokan mások ennek a darabnak a főszereplői.
