I Will Survive

Furcsa dolog az álom. Azt mondják, az agy ilyenkor rak rendet, ilyenkor szabadulnak ki a nappal elfojtott érzések, gondolatok.

Sokan foglalkoztak álomfejtéssel, bár a magam részéről kevéssé hiszek a túlontúl szimbólikus magyarázatokban, átkötésekben (piros tégla - eltörik a bal kezed). Bár - nem tudom mások ezzel hogy vannak - én nem szoktam elvont álmokat látni. Többnyire ismerem a szereplőket, és a történet is nagyrészt értelmezhető, mindenféle mitológiai állat bevonása nélkül.

A ma éjszakai álmom elgondolkoztatott, hogy mivel is küzdhet most az agyam. Természetesen pasiról is álmodtam valamit, de igazán a reggeli álmom maradt meg. A szereplője vicces módon egy médiából ismert arc. Gondolkoztam miért ő, hiszen soha nem fordítottam rá nagy figyelmet, aztán eszembe jutott, hogy tegnap mintha láttam volna a tévében. Jóképű pasi, de ennél többet nem is nagyon tudok róla, mert nem kísérem figyelemmel a karrierjét.

Egy üdülőhelyen voltunk és benne volt a levegőben, hogy összejövünk,de mint egy rossz szappanoperában, mindenféle csip-csup dolog késleltette a happy endet. (rögtön, csak most jutott eszembe, hogy le kell mennem a boltba parizerért, stb...) Többnyire én voltam az oka, hogy tolódott a dolog.

Reggel azon gondolkoztam, hogy rendre előfordulnak nálam ilyen álmok. A szereplő változik, de azt hiszem lényegtelen is, éppen kinek az arca van ott, mert ő csak a kívánt jövendőbeli partnert személyesíti meg. A beteljesülés mindig elmarad. Hosszú, forgatókönyvszerű történeteket álmodok, hogy na, mindjárt...nemsokára....mindjárt meglesz.... De valahogy  soha nem érek el odáig az álmomban, hogy meglegyen a happy end. Ennek biztos, hogy van jelentése, de hogy mi.... várom a megfejtéseket. A jó megfejtést beküldők között kisorsolok egy nyálas köszönőlevelet ;)

Múltkori kutakodásaim során találtam egy cikket egy amerikai szerző tollából, valami önjelölt pszichológus volt a hölgy, szakításra specializálódva. Be is lehet iratkozni a tanfolyamra, aminek az alapelveit nagy vonalakban ismertette is a cikkben.

Ahogy az Amerikában szokás, jelszószerű nevet is kapott a metódus, nevezetesen DCTM (Don't Call That Man). Vagy egy oldalon keresztül részletezte, hogy NE hívjuk fel az embert, illetve milyen praktikák vannak akut telefonitisz esetén.

Igenám, de arról egy szó se esett, hogy mi van ha ő hív minket. Megtörtént a második hívás is, én Rodin Gondolkodó ember testtartását felvéve mereven bámultam a kijelzőt és így is maradtam vagy tíz percig. Most már végképp nem értem miért kereshetett. Az egyértelmű, hogy talált időközben valakit. Baráti szálakat akar pedzegetni? Esetleg üzleti ügyben keresett volna? (erre is van reális esély) Vagy nem bírja ki, hogy ne közölje, hogy megtalálta a femme fatale-t?

Nem lehet nem figyelmen kívül hagyni egy fontos alkatrészt. Az egot. A lélek egy képlékeny, gyúrható dolog, sok minden gyógyítja.

De az ego... Kemény. Azt mondják, a fűzfa meghajlik a hó terhe alatt, így nem törik el, de a tölgyfa! Keményen ellenáll, így eltörik. Fűzfa kezelés alatt, a tölgy pedig recseg. Igen, mondhatnám, hogy minden gyarlóságtól mentes szent vagyok, de a fenéket. Az egom nem tud túllépni a dolgon. Én itt szenvedek, ő pedig boldog valaki mással és nagykanállal falja az életet? A mókusok elé kéne vetni, ez előre megfontolt, aljas szándékból elkövetett egogyilkosság!

Komoly működési zavarok keletkeztek.

Nőiesség. Nagyjából annyira érzem nőnek magam, mint egy szado-mazo ruhás levelibéka.

Önérzet, önértékelés, önbizalom, (Önnek van...). Csúcson. Teljes magabiztossággal mondhatom, hogy semmi se maradt belőle.

Amilyen peches vagyok, még egy kis leszbikusság, vagy legalább  egy szemernyi biszexualitás se jött össze, pedig érdekes módon, most nőktől hallom leginkább, mennyire jól nézek ki és milyen jó fej vagyok. De ezt a piaci rést sajnos nem én fogom betölteni...

Hát nem elfelejtem az alkalomhoz illő legirónikusabb, legidevalóbb zenét? Már múltkor is ezzel gyógyítottam magam, a szövege is megér egy misét :)

A jó oreg Frank tudott valamit. Nagyon ül a dal mondanivalója, szomorkodók, ebből lehet egy kis erőt meríteni! (mondjuk Frank szerhasználata valószínűleg nagyban segítette a pozitív látásmódját :))

That's life, that's what people say.                  Ilyen az élet, azt mondják,
You're riding high in april,                                Áprilisban szárnyalsz, 
Shot down in may.                                        Májusban golyót kapsz,
But I know Im gonna change that tune,            De tudom, más lesz a dallam, 
When Im back on top in june.                         Mikor visszatérek a csúcsra júniusban.

That's life, funny as it seems.                         Ilyen az élet, nevess rajta.
Some people get their kicks,                           Néhányunkba belerúgnak,
Steppin on dreams;                                       Átgázolnak álmainkon;
But I don't let it get me down,                        De nem győzhet le,
Cause this ol word keeps getting around.          Mert a jó öreg világ forog tovább.

Ive been a puppet, a pauper, a pirate,              Voltam báb, nyomorult, kalóz,
A poet, a pawn and a king.                             Költő, zálogba tett szívű, voltam király.
Ive been up and down and over and out           Voltam fent, voltam lent, kint és bent,
And I know one thing:                                   Egyet tudok:
Each time I find myself flat on my face,            Arccal a padlón is, leporoltam magam és
I pick myself up and get back in the race.         ismét versenybe szálltam.

That's life, I can't deny it,                              Ilyen az élet, hiába vonakodsz,
I thought of quitting,                                     Gondolkoztam, hogy kiszállok,
But my heart just wont buy it.                         De a szívem nem hagyta.
If I didn't think it was worth a try,                    Ha nem gondoltam volna, hogy megéri,
Id roll myself up in a big ball and die                  Összegömbölyödve meghalok.

Bevallom, az előző posztot nagyon furcsa lelki-elmeállapotban írtam. A bika adag kávé ellenére is egész nap olyan voltam, mint aki fizikailag felébredt ugyan (még edzéssel is próbálkoztam és egyik súlyt se dobtam magamra), viszont szellemileg egy alfa-állapotban levő retardált csecsemő szintjén maradtam. A legegyszerűbb döntésekkel is gondom volt, teljesen, mintha bedrogoztam volna. Reggel hívott egy ügyfél, valamit vakeráltam, hogy visszahívom később, mert ahhoz nem volt agyi kapacitásom, hogy eszembe jusson a rendszer url címe, amit egyébként naponta kb hússzor írok be.

Teljes antiszociális állapotban már azon gondolkoztam, hogy valami nagyon rossz kifogással lemondok mindent és maradok itthon a hátsómon, egyedül. De sok dolgom volt, pár óra vívódás után erőt vettem magamon. Érdekes módon, segített, hogy emberekkel találkoztam. Kollégákkal szerencsére jó a viszony, előfordul, hogy valaki úgy esik be az ajtón, hogy "ma harapok, ne szóljatok hozzám", akkor vagy elviszik inni, vagy békén hagyják :)

Amin viszont folyamatosan járt az agyam: mivel tennék most jobbat magamnak?

Néhány napig meglepően jól voltam. Kiegyensúlyozottan, nyoma se volt a "gyásznak", pörögtem, mosolyogtam. Aztán tegnap - szerencsére pont nem hallottam meg a telefont - hívott. Amikor észrevettem a nem fogadott hívást, egy pillanatra meginogtam, de aztán arra jutottam, hogy ha beledöglök se hívom vissza. Egyébként nagy valószínűséggel becsajozott (most nem részletezném, honnan tudom, de nagyon valószínű).

Miért hívott? El tudom képzelni, hogy elmondja, hogy talált végre valakit, akivel jól alakulnak a dolgok, vagy még akart egyet csavarni a dolgon és leülni "megbeszélni". Köszönöm, lelkivilágomon át tetszett gyalogolni párszor, most "under construction", építési területre pedig nem lépünk be.

Meg is lepett, hogy egy 5-10 perces morfondírozást leszámítva nem igazán volt hatása rám ennek a momentumnak. Párszor felötlött már bennem az elmúlt napokban, hogy lesz még böjtje ennek a "gyors gyógyulásnak", de elhessegettem magamtól.

Aztán jött az éjszaka.

Nem véletlenül lett ez a dal a blog címe. Minden fontos mondanivaló benne van, tessék megfontolni :)

Legszívesebben felhívnád, verbálisan átvágnád a torkát, belefojtanád egy kanál vízbe, vagy csak méltóságteljesen ajtót mutatnál neki? Nincs hova kiengedni a sok adrenalint és stresszhormont? Hangerőt fel és tomboljátok ki magatokat erre! :)

     Rám telepedett a nyomasztó, önmarcangoló és semmiképpen sem önbizalomnövelő érzés a helyzetemmel kapcsolatban. Gondolom másoknak is ismerős, amikor a düh és a reményvesztettség fékevesztett táncot jár az ember agyában, egyfajta "őrületet" eredményezve pár órára. Jön-megy. Amikor elkezd kattogni az agy és dobja ki a kudarcsémákat, te meg csak kapkodod a fejed. Persze ilyenkor azonnal beugrik, hogy még mi nem sikerült mostanában (munka, iskola, barátok, bármi), a düh, hogy az a piszok most biztos jól érzi magát, én meg nem (ego works :)).

       Nos, ennek a fantasztikus mocsárnak a közepén tapicskolva, kínomban a témában cikkeket olvasgatva rátaláltam egy hölgy kommentjére egy másik blogban. Súlyos betegséggel küzdött és amikor meggyógyult, a férje 30 év házasság után "cserélte". Itt megálltam egy pillanatra. Rendben, hogy a saját fejfájásom jobban érdekel, mint a milliónyi éhező (igen, én is emberből vagyok) nyomora, de akkor is. Más fel tud állni egy ennyire nehéz élethelyzetből. Ehhez képest bakfitty az én helyzetem. Persze fáj és elborul az agyam néha (itt már az ego is keményen belejátszik), de mégis szerencsésebb helyzetben vagyok. Sőt, tulajdonképpen ha csak aggyal nézem, egyértelműen jó döntés volt.

Illetve még egy gondolat. Egy amerikai filmben volt egy jelenet (ha valaki tudja a címét, súgjon :)), amikor egy férfi és egy nő találkozik, mindketten nehéz szakítás után:

- Nekem nagyon hiányzik.

- Nekem egyeltalán nem.

- Kicsit sem?

-De. Nem is ő hiányzik, hanem a fogalma.

És itt van a kutya elásva. Nem igazán az embert siratjuk, hanem azt az életformát, aminek ő is a része volt. A közös tevékenységeket, az esetleges segítségeit, amiben rá támaszkodtunk és most hirtelen nincs kire. A saját meg nem valósult álmainkat. Egy általam szívesen olvasott és nagyrabecsült pszichológus, Szendi Gábor írta egyik cikkében, hogy sok házasság azon bukik meg, hogy a felek elfelejtik egymással egyeztetni az álmaikat, elvárásaikat. Viszont ha nem teljesülnek, felháborodottan számonkérik a másikon.

Visszakanyarodva eredeti szándékomhoz, szeretném megkérni az olvasókat, hogy gyűjtük össze, ki hogyan birkózik/birkózott meg egy-egy szakítással. Milyen konzekvenciákat vont le belőle? Mennyiben fejlődött ettől a gyászmunkától? Milyen stratégiái voltak, amivel enyhítette a fájdalmat, vagy gyorsította a múlását? Min volt a legnehezebb túllépni?